Vámpír versek,csak hogy ne legyen túl haláli a hangulat...
Egy vámpír dala
Sötét, nyirkos hely hol élek; átkos ugar,
kemény fakoporsó és mocsok takar.
Hosszú álmomból felébredek egy éjjel,
vértől duzzadó testedet keresem szenvedéllyel.
Még nem tudod, de mélyen érzed vesztedet,
kutatlak és végül meglelem testedet.
Rideg, sápadt alakommal eléd állok,
csak egyetlen riadt sikolyodra várok.
Hangodat elfojtod mikor hozzád lépek
s kiéhezve könnyes szemedbe nézek.
Ugye félsz? Hisz, ami nekem édes étek,
neked gonosz. Életet elvenni vétek.
Nyalogatom bőröd, mint az éhes kopó,
majd beléd vágom fogam s leszek mohó.
Utolsó cseppig kiszívom a véredet
és földnek eresztem elhalt testedet.
Vámpírherceg
Árny volt csupán
a sötétség élő darabja
tűhegyes szemfogán
vad éhség uralja
minden átkozott
megvetett tettét.
Oly sebes gyors s vad
szemed az éjbe gúvad
mégsem látsz mást
csak homályos surranást
máris vénád tépi marja
véred majd életben tartja.
Sok századon át
emberség múló porát
vánkosul használta
síri földes nyoszolyája
napkeltekor elringatja
félmosolyt láthatsz rajta.
Századok népek sarja
elporladt vezérek nagyja
mit sem számít ő a király
félelmed a kínzó vágy
hogy lelked életed falja
lelkét sem siratja.
Szürke elegáns vitéz
megissza élted vizét
s utolsó vércsepped
damasztal törli ha lecseppen
hűlő porrá váló testeden.
Vámpírszív
Édes mérged illata átjárja az éjszakát,
Véred csábító ízét érzem selymes bőrödön át,
Közelebb lépünk egymáshoz és magamhoz szorítalak,
Vajon mi fog győzni ma éjjel? A szív vagy az akarat?
Nem tehetem... csak most lettél az enyém,
De erősebb a vágy, hogy örökre velem legyél.
Egy gyönyörű érzés összefonja kezünket,
Nyakadra lassan finom csókot lehelek...
Miért nem menekülsz? Még mindig nem érzed?
Ajkamon folyik már forró édes véred.
Bármennyire fáj és kínoz, elengedlek,
Tudom mit tettem, de azt is csak azért, mert Szeretlek!
Figyellek de egy szót sem szólsz, mosolyogsz csendben,
Kezem egyre gyengül jéghideg kezedben.
Félhomály és lebegés... elsötétül minden,
Utoljára rád nézek s már látom: ott csillog szádon fekete vérem...
A vámpír
Nappal alszik,
Éjjel lesben áll,
Mikor ronthat rád,
És éles fogait mikor márthatja meg
Ütőered lüktető vérében,
Akár egy fúrótorony,
Mely fúrómagját a föld fekete vérébe mártja meg.
Nem válogat ember és ember között,
A vér a fontos, nem a külső váz.
Számára nem létezik élet,
Nem érdekli külseje, félelmetes arca,
Egy a fontos, a vér.
Olyan, mint egy húszéves, aki drogfüggő,
És bármit megtesz újabb adagért,
hogy élvezetet kapjon, és ne csak fájdalmat adjon.
De eljön az a pillanat, mikor hatalmas ereje elszáll,
Mint egy szalmaszál a szélben,
És megjelenik a világosság hercege, a Nap,
Aki oly lassan kúszik fel a világ kékes vásznára,
Hogy e teremtés a sötétség védővárában elbújik,
És várja a holnapot, hogy áldozatot szedjen magának,
Akár te is lehetsz az!
A vámpír csókja
Zord, hideg kastély
Oda nem süt be a napfény.
Magas hegyen állt,
Hová csak a sas szállt.
Abban a kastélyban egy vámpír élt,
Tőle mindenki rettegett s félt.
Ki arra ment vissza nem tért.
Na vajon miért?
Vért evett és ivott mindig,
Csókja volt halálos nekik.
Kinek? Kinek? Mégis kinek?
Az áldozati embereknek.
Az volt aztán a sötét éjszaka,
Mikor eltalálta Cupido nyila.
Szerelmes lett egy áldozatba,
S ezzel a fajok közti távolságot áthidalta.
Emberbe szeretett bele,
Lánya is született tőle.
De a nő meghalt miatta,
Legdrágább kincse maradt a lánya.
Zöld volt szem, vörös ajka,
Fehér bőre hasonlított a hóra.
Széles arccsont, hegyes áll,
Nem látott még senki ily szép lányt.
Hegyes fogai hófehérek,
A végei vérvörösek.
Körmei akár a sasé,
Partot mosnak gyöngy könnyei.
Sírt egész nap s éjjel is,
Hiszen be volt zárva mindig.
Csak lőrésen át látta a napot,
S csak sejtette a patakot.
Aztán egy nap elszökött,
Soha többé nem látták őt.
Sokak szerint az erdőbe ment,
Mások szerint a tengerbe fulladt bele.
Szomorú volt a vámpír,
Elemésztette a bánat.
Elhagyta hát a várat,
S hamar találkozott a halállal.
A vár most is üresen áll,
Madár sem száll oda már.
Ember meg aztán végképp nem,
Hisz ott kísért a három szellem...